05/08/2026
🚦Ez nem egy hangzatos közösségi médiás történet lesz!!!
Tényeken alapuló, és köszönöm, ha megosztod.
☝️Igen, ezek az emberek felelősséggel végzik a munkájukat.
Gondolatok az oktatói hivatásról és a szakmai felelősségről:
Az autósoktatás sokkal több, mint a KRESZ és a járművezetés megtanítása. Emberekkel dolgozunk. Minden tanuló más képességekkel, más személyiséggel, más élethelyzettel érkezik. Van, aki gyorsan tanul, van, akinek több időre van szüksége, és vannak olyanok is, akik szoronganak, önbizalomhiánnyal vagy más nehézségekkel küzdenek.
Egy tanuló történetét azonban soha nem lehet egyoldalúan megítélni, ha valaki több oktatót is váltott, annak számos oka lehet. Nem feltétlenül azért, mert az előző oktatók nem voltak megfelelőek. Sokszor anyagi okok miatt ritkán tud vezetni, emiatt lassabban fejlődik. Előfordul, hogy személyiségben nem találják meg a közös hangot, nem jelzik, hogy tanulási, társadalom/korosztálybeli beilleszkedési nehézségekkel küzdenek, vagy egyszerűen még több gyakorlásra van szüksége.
Egyre gyakrabban tapasztalható az is, hogy a szülők – jó szándékból ugyan, de – minden helyzetet szeretnének a gyermekük helyett megoldani. Ők egyeztetik a vezetési időpontokat, ők kezelik az e-maileket, ők válaszolnak az oktató kérdéseire, és gyakran ők intézik az egész képzést. Mindezt arra hivatkozva, hogy feledékeny, link a gyerek, "idegen" számról beérkezett hívást nem vesz fel, nem olvassa a mailjeit, stb.... Pedig a jogosítvány megszerzése már a felnőtté válás egyik fontos lépcsője. Ha egy fiatal még egy időpontot sem tud önállóan egyeztetni az oktatójával, vagy nem vállalja a saját ügyeinek intézését, jogosan merül fel a kérdés: vajon készen áll-e arra, hogy egyedül, önálló felelősséggel vegyen részt a közúti forgalomban?
Sajnos olyan helyzettel is találkozunk, amikor úgy tűnik, hogy a jogosítvány megszerzése inkább a szülő elképzelése, mint a gyermek saját célja. Motiváció nélkül azonban nagyon nehéz eredményesen tanulni.
Az is gyakori félreértés, hogy ha valaki teljesítette a kötelező alapóraszámot, akkor automatikusan készen áll a forgalmi vizsgára. A kötelező óraszám azonban csupán a minimum. A vizsgára bocsátás feltétele nem csak az eltelt órák száma, hanem az is, hogy a tanuló biztonságosan és önállóan tudjon közlekedni. Az oktatóknak ezért nem az a feladatunk, hogy minél hamarabb vizsgára küldjék a tanulót, hanem az, hogy akkor engedjék vizsgázni, amikor valóban készen áll rá. Mi csak tanácsolni tudjuk, hogy mikor menjen. Van aki megfogadja, belátja, van aki nem. Sikertelen vizsgát követően pedig legtöbbször
sajnos az oktató, vagy a vizsgabiztos válik a hibássá. Könnyebb azt mondani, hogy "az oktató csak plusz órákat akar", mint elfogadni, hogy a fejlődés üteme mindenkinél más, és a közlekedésbiztonság nem lehet alku tárgya.
Éppen ezért különösen fontosnak tartom, hogy oktatók nyilvánosan ne minősítsék egymás munkáját, főleg ne hallomásból szerzett információk alapján. Egy történetnek mindig több oldala van. A szakmai tisztelet azt kívánja, hogy egymás hitelességét ne romboljuk, hanem a saját munkánkkal mutassunk példát.
A közösségi médiában megosztott sikertörténetek önmagukban örömteliek lehetnek, de nem szerencsés más oktatókra utaló történeteket, vagy tanulók személyes életének olyan részleteit megosztani, amelyek félreértésekhez vezethetnek. Egy sikeres vizsga önmagában is elismerésre méltó, nincs szükség arra, hogy közben mások munkáját kétségbe vonjuk.
Az sem szerencsés, ha valaki azt állítja, hogy egyetlen kérdésből fel tudja mérni egy ember lelkiállapotát. Egy jó oktató természetesen észreveszi, ha valaki feszült vagy bizonytalan, és ehhez igazítja a kommunikációját, de a lelkiállapot megítélése ennél sokkal összetettebb feladat.Még a pszichológusok is hosszabb beszélgetések és szakmai módszerek alapján alkotnak véleményt.
"Egyetlen kérdésből legfeljebb azt lehet felmérni, hogy érdemes még sok kérdést feltenni." 😄
Ez a szakma amúgy eleve nehéz, mint minden másik, ahol oktatás folyik, vagy emberekkel kell foglalkozni. Nemcsak vezetést tanítunk, hanem sokszor stresszt kezelünk, önbizalmat építünk, konfliktust oldunk meg. Szó szerint éhséget, szomjúságot, és kényelmi szituációkat kezelünk.
Empátiából! Rengetegszer köszönet nélkül. Pedig egy jó szó nem kerül semmibe, de sokat ér.
Végül fontos kiemelni azt is, hogy nem ugyanaz egy olyan tanulót átvenni, aki már több tíz órát vezetett más oktatóknál, és nem ugyanaz valakit a legelső órától kezdve felépíteni, végigkísérni a nehézségein, majd eljuttatni a sikeres vizsgáig. Mindkettő értékes munka, de nem ugyanaz a szakmai kihívás.
Hiszem, hogy a szakmánk hírnevét nem az építi, ha egymást hibáztatjuk vagy minősítjük, hanem az, ha tiszteljük egymás munkáját, felelősséggel készítjük fel a tanulókat, és hagyjuk, hogy hosszú távon a saját eredményeink beszéljenek helyettünk.
Sikeres vizsgát és biztonságos közlekedést kívánunk!
