16/07/2024
Menyus a kis levelibéka május és június éjszaka a kerítés
hasadéka odvában ült és víg nótákba merült. Ablakunk
alatta húzta, ott dúdolta sorra a dalokat. Sőt az is
előfordult néha, hogy virtuóz játékához operaáriákra fakadt.
És nem szűnt, mert, ha Menyus a tűnt dalokat bevégezte,
újra kezdte. Menyus más átok volt, mint a többiek.
Mert, míg sok közülük éhezett, ez a kis leveli dalkör
naponta többször követelt enni. Önfeledt el volt magával
a kis vásott. Néha már untam, ilyenkor ágyamból és
magamból kikelve az ablakon kiszóltam. Te, Menyus, most
már valóban KUSS! Menyus hallgatott. Persze, csak kis
időre, mert az ágyamhoz érve a zenész úgy értelmezte,
hogy TUSS. És a nyavalyás kezdte elölről. Hát ez felőröl!
Olyannyira fújta himnuszát, hogy az egész utcát felverte.
Az anyád mindenit te átok istenverte, csak egyszer kerülj
a kezembe! Egyszóval piszkosul működött a magándalárda.
Figyeltem, mikor bealkonyul, az alvászavarban
szenvedők fohászul az ablakba könyökölnek. Már arra
gondoltam, hogy magánvállalkozásba kezdek, és
műélvezet címen pénzt szedek. Mikor is a tűréshatár
pontnál, a szokottnál erősebben rászóltam. Menyus, KUSS,
de az érzékeny intellektus igencsak félreérthette. Azt
hallhatta, hogy HUSS! És ez tragikus, mert most már
augusztus van, és azóta nem láttam. Nem hallottam
szavát. Aki látta, halott, vagy valamit tud róla, adja át;
hiánycikk! És most már nekem is hiányzik. Csend ül itt
azóta, néma a vér az erekben, tompa nóta a berekben. És
minden olyan, szent összevissza. Menyus, gyere vissza!